Mindenkivel úgy kell beszélni, ahogy ő beszél velünk

Múlt hét csütörtökön ti voltatok a második csapat. Már nagyon vártuk az újabb találkozást, hiszen első alkalommal is éreztük, hogy egészen különleges veletek dolgozni. Remélem, hogy talán az őszi szünetben lesz türelmetek többször is megnézni a blogot, ha tényleg kíváncsiak vagytok "magatokra tőlünk" avagy a mi szemüvegünkön keresztül. És elnézitek nekünk a késői reakciót. Ez nem azért van, mert érdektelen volt a veletek való közös munka, hanem mert sokszor bennünk is ülepednie kell a dolognak.

Elejétől végégi izgalmas volt veletek dolgozni és figyelni, hogyan veszi ki a részét ebből a folyamatból a csoportdinamika, hogy ti hogyan vagytok egymással, hogyan viszonyultok egymáshoz. Nagyon meglepő és számunkra megkönnyebülést jelentő volt, ahogyan tudtátok használni a drámás formákat, hogy tök jó egész jeleneteket raktatok össze, amikor kicsit tovább kellett gondolni az első részben látott színházi jeleneteket. Ez egyáltalán nem magától értetődő, sőt, általában nagyon nehéz. Az is izgalmas volt, hogy sokszor egészen új megvilágításba helyeztetek egy-egy jelenetet, mint például az anya-lánya helyzetet vagy a tesze-tosza lány alakját a villamosról.

Amit ebben az alkalomban igazán különlegesnek éltem meg, hogy a zárókörben nem csak ti, hanem valahogy mi is megnyíltunk. A konfrontálódás vagy vita, ami a zárókörben kialakult arról, hogy T. hogyan vett részt Jonas jelenetében, hogyan próbált Máté szerepéből nagyon higgadtan, majd később kicsit indulatosabban, de (véleményem szerint) végig megtartva a két lépés távolságot, jó volt arra, hogy érdemben elgondolkodjunk arról, hogy tényleg hogyan is csinálnánk mi ezt. És itt mindenkire gondolok, tehát a többiekre is az osztályban, meg ránk is, akik eljöttünk hozzátok. 

Szerintem nincsen egy általános igazság vagy megoldás erre a helyzetre, inkább csak abban lehetnek közös pontok, hogy milyen attitűddel menjünk neki a dolognak, hogy mit gondoljunk, mit szeretnénk közvetíteni. T. megoldásában ez az attitűd volt nagyon érdekes, az elszántság, ahogyan eszébe sem jutott elmenni. Persze van, hogy az ember akár felháborodásában, akár egyéb okok miatt átvált egy gúnyolódó stílusba, ez már a személyiségünkből, a helyzetből fakadó dolog. Elhangzott ezzel kapcsolatban egy olyan gondolat, hogy ahogyan velem beszél valaki,ahogyan hozzám viszonyul valaki, úgy fogok én is beszélni, viszonyulni, ahhoz a bizonyos személyhez. Ez egy korrektnek tűnő alapállás, kérdés, hogy minden helyzetben működőképes-e, és hogy nem inkább egy állóháborút eredményez hasonló vitában.

Külön érdekes volt, ahogy egyikőtök az egész program kutatási részével nem volt elégedett, ebből is látszik, hogy milyen tudatosan vesztek részt ezekben a folyamatokban, egyébként én kíváncsi lennék, hogy mit tartasz rossznak, sokat segítenél, ha ezt megosztanád velünk. Az is jó volt, hogy eljutottunk oda, hogy önmagunkra értelmezzük a programon láttottakat, átélteket. Ez egy teljesen új szintje a gondolkodásnak, ami talán segít nektek abban, hogy tisztába jöjjetek magatokkal és jobban értsétek, hogy ti hogyan álltok a különbözőség kérdéséhez, mit jelent számotokra a másság az élet bármely színterén vagy mit szeretnétek hogy jelentsen. Ezt mindenki magában intézi el, de ha van valami megosztható ebből annak nagyon örülünk kommentben!

azért kell elfogadni, mert veled is megtörténhet

Múlt hét csütörtökön dupla élvezetben volt részünk, mert egy iskolában egymást követően két osztállyal is játszottuk a második foglalkozást. Először veletek, a reggeli órákban. Érdekes volt veletek egy osztályként találkozni. Kicsit az volt az érzésünk, hogy nehezen nyíltok meg egymás előtt, hogy túlságosan számít a mások véleménye, ha arról van szó, hogy ki kell fejtenetek a saját gondolataikat. Pedig voltak gondolatok, de nehéz egy olyan helyen megnyilvánulni, ahol a nevetés nem feltétlenül együttnevetés, ahol ha egy szónál hosszabban fejtem ki a véleményem már egy csomó arcon megjelenik a nem tetszés vagy a gúnyolódás fintora. De volt, hogy nem voltak gondolatok hogy nem jutottunk el oda, hogy megjelenjen az arcotokon, hogy ehhez lenne hozzáfűzni valótok. Ez vajon miért lehetett? Miből jön ez a passzivitás? Tehetetlenség vagy érdektelenség? Nem mindegy. Számomra ez két nagyon különböző dolog, de a ti esetetekben nehezen tudtam eldönteni, hogy melyikről lehet szó.

Nagyon nehéz mindenkinek megfelelni és azt nem is szögeztük le eléggé, hogy nekünk nem is kell, viszont saját magatoknak sosem árt. Nem árt, ha elégedettek vagytok azzal, amit létrehoztok, nem árt, ha tudjátok, mit miért csináltok és gondoltok és vállaljátok a tetteitekért a felelősséget. Az éreztem, hogy lett volna bennetek bátorság arra, hogy egy hasonló helyzetben kiálljatok és megvédjetek valakit, aki ok nélkül bántanak. A drámás helyzetben, azonban, amikor erre volt lehetőség, nem álltatok vagy ha igen, akkor is nehezen vettetek részt benne, annak ellenére, hogy előtte tök jól elmondtátok, hogy mit fogtok csinálni. Persze érhető, nehéz is ebben a helyzetben odatenni magatokat, túl sok a figyelő szempár. Szerintem viszont mindannyiótoknak jót tenne, ha a jövőben jóindulattal figyelnétek egymást, hiszen így sokkal több lehetősége lenne mindenkinek a kibontakozásra, nem kellene félnie, hogy kinevetik vagy elnevetnek a feje fölött. 

Nekünk nehéz volt a sokszor belőletek jövő passzivitással mit kezdeni, de megértettük és úgy ahogy elfogadtuk az osztályban uralkodó dinamikát. Jó lenne még találkozni és erről beszélni, hogy ti mit gondoltok erről, milyen érzés ennek az osztálynak a tagja lenni. Ha van kedvetek ide is megírhatjátok, akár névtelenül, kommentben!

látunk, hallunk és beszélünk

Ez is egy érdekes és új forma volt számunkra, hogy szétosztottunk benneteket. Mi úgy éreztük, működött. Az első csapattal, veletek nagyon érdekes volt a játék része a dolognak, mert annak ellenére, hogy néha egészen egyedi megoldásokat találtatok a kommunikálásra a nem hall-nem lát-nem beszél játékban, mégis tényleg magasan ti voltatok a leggyorsabbak és a legösszeszedettebbek ebben a játékban. Az első körben megnyilvánuló teljesítményt aztán nehéz volt überelni, de ez nem is volt elvárás, inkább csak azt mutatta, hogy mennyire vagyunk képesek,ha tényleg beletesszük magunkat egy helyzetbe, ha tényleg odafigyelünk a másikra. Jó volt veletek együtt dolgozni a többi helyzetben is, bár úgy éreztük, hogy ennél még tudnátok több aktivitást mutatni. Az mindig nagyon nehéz, ha az embernek egy számára új közösségben kell olyan rizikós feladatot elvállalnia, mint a "színészkedés" ráadásul úgy, hogy nincs is pontosan tisztázva mi lesz abban a jelenetben, amiben szereplek és valamennyire rajtam van az egész kis csapatomnak a felelőssége, hogy sikerül-e megvalósítani az általunk kitalált célokat. Ez tök nehéz, szerintem ezt tudjátok mind, de ügyesek voltatok benne és amennyire én éreztem tudtatok változást eredményezni. Ti hogy éreztétek magatokat ebben a helyzetben? Milyen volt az osztály feleként ott lenni? Milyen volt, hogy a Tanár Úr is részt vett ebben a játékban? Milyen volt őt látni ebben a helyzetben? Mivel kevés időnk volt visszajelezni, ezért ezekre a kérdésekre nem maradt időnk, de érdemes elgondolkodnotok rajta önmagatokban és ha van kedvetek, akkor meg is oszthatjátok velünk ezeket a tapasztalatokat.

Következő alkalommal, most csütörtökön kétszer annyian leszünk. Ez nagyon izgalmas lesz így, viszont az a hihetetlen figyelem és fókusz, amit a nem hall-nem lát-nem beszél játékban tanúsítottatok már nehezebben lesz megvalósítható. Pedig ez a játék az aprólékos figyelemről szól. Próbáljátok hozzátenni a részeteket, hogy jól együtt tudjunk működni.

Süti, állva söpörj!

Hát nagyon fárasztó volt lenyomni ezt a két alkalmat egyben, ez rajtunk és rajtatok is látszott, annak ellenére, hogy félelmetes volt az öt órán keresztül fenntartott figyelmetek, ebben szerintem mi több fejlődésre szorulunk.

Egy önvallomással kezdem rögtön arról, hogy mennyire félrevihetnek az elvárásaink. Arra számítottam ugyanis, hogy múlt hét csütörtökön tizenöt informatikus arc fog körbevenni, akiket abszolút nem érdekli majd a színház meg a dráma, akik nem érzékenyek az általunk felvetett kérdésekre, sőt egyenesen hülyeségnek tartják az általunk felajánlott formákat. Ehhez képest gyakorlatilag ennek az ellenkezőjét tapasztaltuk. Olyan jó volt, ahogy önfeledten beleengedtétek magatokat a játékokba, hogy úgy tudtatok egymáson és magatokon nevetni, hogy azzal nem bántottátok egymást, és hogy a mekis jelenetbe is újszerű és váratlan ötleteket hoztatok. Nagyon érdekes és megható volt azt látni, hogy milyen lelkesedéssel és elszántsággal akartatok változtatni a teraszos jeleneten, hogy milyen egyértelmű volt számotokra, az „addig innen el nem megyünk” attitűd. Végül sikerült is változtatni. De ehhez kellettetek tizennégyen. A megoldáshoz, ami kibillentette a „hangembert” az kellett, hogy ötvözzük azokat az ötleteket, amelyeket kiscsoportokban gondoltatok ki, sőt hogy legyen arra tér, hogy tényleg közösen gondolkodva és játszva, minden lépést együtt megfontolva jussatok el a változtatás élményéhez.

Különleges és az eddigiekhez képest szokatlan élmény volt a Mátét játszó Géza számára, hogy amikor tolta kifelé Jonast igazi kérdéseket kapott, igazi dilemmák fogalmazódtak meg, ami számunkra és számotokra is igazi siker lehet, hogy ilyen őszintén tudtok részt venni egy ilyen újfajta helyzetben. Ugyanez volt az érzésünk a zárókör kapcsán, hogy köszi, köszi, köszi az őszinteségért, a megosztásokért.

Most inkább úgy tűnik, hogy sajnos nem fogunk már találkozni, de azt gondolom, hogy jó lenne, ha írnátok nekünk, mert nagyon tömény volt ez az öt óra és biztosan vannak bennetek olyan dolgok, amelyek csak később fogalmazódtak meg, és ezekre mi nagyon kíváncsiak vagyunk. Írhattok itt is, vagy ha lenne olyan személyes történet, gondolat, ami elindult bennetek a drámázás kapcsán, viszont nem szívesen osztanátok meg ezen a fórumon, akkor el is küldhetitek nekünk ide: lajorameister@gmail.com.

felelősséggel felszabadulni

Mi tegnap nagyon büszkék voltunk magunkra, pedig nem is magunkra kellett volna, hanem rátok, amiért először sikerült végig csinálni mindent és még annál is többet, amit terveztünk. Biztosan mi is fejlődünk abban, hogy megértsük az egyes csoportok mit szeretnének, mire készek, mi motiválja őket, de nem a saját sikerünknek kell hogy megéljük ezt az alkalmat, hanem a ti kell, hogy a sajátotokként raktározzátok el. 

Nem szeretek a felnőtt-gyerek kettősségben gondolkodni. Ezt úgy értem, hogy mindig idegesített, amikor gyerekként azt hallottam, hogy félig felnőttnek, meg kis felnőttnek neveztek a magukat felnőttnek gondolók vagy amikor már magamat felnőttnek hittem, hirtelen legyerekeztek. Szóval ezt nem szerettem, mert szerintem minden helyzetben annyira mást jelent gyereknek vagy felnőttnek lenni, minden helyzetben mást várnak el tőlünk, de minden helyzetben mi dönthetünk, hogy mik szeretnénk lenni. Amióta többet és rendszeresebben drámázom, folyton azt érzem, hogy a gyerekség és a felnőttség között csak egy nagyon vékony függöny van, ami ott van és elválasztja ezt a két nagyon másnak képzelt teret, de közben úgy libben ide-oda a legváratlanabb pillanatokban, mintha csak a képzeletünk szüleménye volna, mintha ott se lenne. Mindezt azért írom, mert veletek kapcsolatban pont az volt az érzésem, hogy ezen a határon álltok és olyan volt, mintha ezt az egész "gyermekfelnőttfelnőttgyermek" teret a legnagyobb magabiztossággal uralnátok. Tudtatok játszani, az első pillanattól kezdve, de felelősséget vállaltatok azokért a játékokért, amelyekben részt vettetek. Beleengedtétek magatokat a játékba és tettetek azért, hogy amit összehoztatok, abból tovább lehessen lépni. És figyeltetek egymásra, ez valami csodálatos volt.

Ugyanakkor egy valamit értenetek kell. Ez a tér és az idő a tietek, ti töltitek meg, amit mi hozunk az csak ürügy arra, hogy együtt gondolkodjunk olyan témákról, amik megérintenek titeket és amik előhozzák belőletek azt, hogy különbözőek vagytok, különbözően gondolkodtok és bár mindegyikőtök gondolata értékes önmagában, attól tudunk előbbre jutni, ha megosztjátok egymással, ha reflektáltok egymásra, és ha ugyanúgy figyeltek egymásra és egymás gondolataira, mint ahogyan azt a nem lát-nem hall-nem beszél játékban vagy a pár keresős játékban tettétek. Lehet egyet nem érteni, lehet vitatkozni, velünk is és egymással is. 

Nagyon várjuk, hogy megint találkozzunk veletek és folytassuk a közös munkát együtt.

lehetőség, hogy meghalljuk egymást

Nem tagadom, hogy nehéz volt együtt játszani veletek. Sokan is voltunk, az egymásra figyelés, az egymás meghallgatása nehéz ilyen helyzetben. Pedig volt mondanivalótok, ha sokszor úgy is tűnt, hogy nincs, nem érdekel titeket a dolog. Volt mondanivalótok. És nem csak a mi számunkra, kötelességből, ennek az egésznek nem erről kellene szólnia, hanem, hogy egymás számára milyen mondanivalóval bírtok. Egy lehetőség, ahol megoszthattok dolgokat, anélkül, hogy rátok szólna valaki a fogalamazásért, egy lehetőség, hogy jobban megismerjétek egymást. Volt mondanivalótok. El is mondtátok egymásnak, de egyszerűen túl hangosak voltatok, hogy meghalljátok a másikat. Miért ne lehetne meghallgatni a másikat? Miért nem lehet egy-két perccel hosszabb időre belegondolni olyasmibe, ami lehet, hogy a melletted ülőnek fontosabb, mint neked, amiről lehet, hogy a melletted ülőnek más véleménye van?

Decemberben találkozunk legközelebb. Kíváncsian várjuk azt az alkalmat. Akkor majd többen leszünk és azt várjuk tőletek is, hogy aktívabban és több türelemmel vegyetek részt a foglalkozáson. Mert ez az egész értetek van és arra használjátok, úgy alakíthatjátok az eseményeket, ahogy a fantáziátok és jóérzésetek engedi.

Volt szó arról, hogy milyen témák érdekelnek titeket... Erre olyan nagy csoportban nehéz válaszolni. Kár, hogy nem lehet megosztani, pedig biztos van, ami érdekel titeket. Itt, akár névtelenül is megoszthatjátok vagy bármilyen kételyeteket, megfigyeléseteket a játékokkal, jelenetekkel kapcsolatban.